Amikor a 2019-es programban részt vevő kollégák már az új módszereket próbálgathatták, én még mindig a helyemet keresgéltem. Az általam választott kurzusok nem nagyon akartak elindulni, pedig már több helyre is beadtam a jelentkezéseket. A sokadik próbálkozás után visszakanyarodtam az első ötlethez, a gamification (hát erre nincsen igazán jó magyar szó) témájához. Szervezőnk segítségével sikerült is befogadó nyilatkozatot szereznünk a Pricalica cégtől, és egy ígéretet arra, hogy január 26-án Tenerifén találkozom majd hasonló érdeklődésű kollégákkal.

Egészen hamar el lehet jutni az Afrikától nem is olyan messze lévő szigetre: hajnali 5-kor indult a repülő Budapestről, és délben már Tenerifén voltam (magyar idő szerint 1-kor). A repülőtérről busszal mentem Santa Cruz de Tenerifére, a továbbképzésnek helyet adó városba. Az első benyomásom az volt, hogy ez a sziget olyan, mint egy hatalmas kőfejtő, amit egy sor szélturbinával igyekeztek barátságosabbá tenni.

Kelet felé haladva egyre zöldebb lett a táj, és egyre kékebb az óceán.

A Santa Cruzzal való ismerkedésemet a kikötővel kezdtem (persze csak azután, hogy lepakoltam). A kikötő maga nagyon érdekes: mindenféle méretű és fajtájú modern hajó mellett néhány régebbi példány is látható itt. Ezeket látván arra gondoltam, mekkora bátorságra (és szerencsére) volt szükségük a régi korok utazóinak!

Most:

És évszázadokkal ezelőtt (akkor még függőlegesen állt, de nem tudom elforgatni a képet):

Már ekkor szembesültem egy nagy rejtéllyel. Santa Cruzban több hatalmas híd van (amelyek építését büszkén mutatják be fotósorozatokon), de az alattuk elterülő mederben egy csepp víz sincs. Ekkora nagy lenne a szárazság?

A kérdés nem hagyott nyugodni. De a felfedezést majd csak holnap árulom el. :-)